Közmunkaprogram 2012.

Lehet vitába szállni azzal, hogy kell-e az államnak munkát biztosítani mindenki számára. Sokan nyilván a szocializmust vizionálják-e szavak hallatán, pedig, mint általában minden esetben, az ördög itt is a részletekben rejtőzik.

Mai, agyonszabályozott világunkban a legapróbb mozzanatig az állam mondja meg, jogszabályok révén, hogy mit, miként lehet tenni, az állam szabja a kereteket. Például, hogy kenyérkereső munkát hogyan lehet teremteni, adni és kapni.

Ezek a keretek manapság rendkívül szűkek, inkább korlátok, a lehetőségeket gyakorlatilag minimalizálják, az adó-, járulék-, és bírság bevételek reményében, illetve a munkaadók és munkavállalók vélt vagy valós védelme ürügyén.

Egy valami nem változott az évtizedek, évszázadok során: az embereknek enniük kell, fedél kell a fejük fölé, télen meleg kell, a gyermekeiket fel kell nevelniük, emberi, a kor követelményeinek megfelelő módon – ez bizony társadalmi érdek is. Ha az állam a szigorú (és sokszor értelmetlen) szabályok révén nem teszi lehetővé az önálló megélhetést, az még nem jelentheti azt, hogy törvényileg kötelezheti az embereket, hogy éhen haljanak, megfagyjanak, nyomorogjanak.

A lehetőségek szűkítése miatt az államnak fel kell vállalnia bizonyos, ha tetszik, szociális szempontú kompenzációt. Ha a megadott piaci keretek közt átmenetileg, vagy akár hosszabb távon sem tudja a megélhetését biztosítani az egyén, akkor biztosítani kell más irányú lehetőséget a túlélésre. Hangsúlyozom, lehetőséget. Hogy ezzel él-e, és hajlandó-e dolgozni, ez már az egyén döntése, és felelőssége.

Minél szűkebbek a keretek, annál jobban megnő a kompenzációs rész. Az elmúlt két évtizedben ezt kizárólag a szociális segélyek kimeríthetetlennek vélt tárháza jelentette, a visszaélések végtelen sorát eredményezve. Belátható, hogy sem gazdaságilag, sem közteherviselés, társadalmi igazságosság szempontjából nem tartható az a rendszer, amiben a lusták a dolgosokon élősködnek, minden elvárt ellentételezés nélkül. A rossz rendszer része az is, hogy a helyi közösségekben segélyért jelentkezni egyenlő volt a lumpen, dologtalan réteghez tartozás elismerésével. Így azok, akik valóban megérdemelték volna az átmeneti segítséget, emberi tartásuk, büszkeségük miatt tudatosan nem vették igénybe az egyébként jogosan járó, pont az arra érdemesek támogatására felépített segélyrendszert.

Ezért a Jobbik alapelvnek tekinti, hogy annak, aki képes dolgozni, csak akkor jár bármilyen támogatás, segély, ha hajlandó is. Azokat pedig, akik nem csak hajlandóak, de akarnak, mert értékrendjükben a munka az elsők közt szerepel, minden körülmények közt munkához kell segíteni. A kormány feladata a lehetőségek megteremtése, mind a versenyszférában a gazdasági környezet megfelelő alakításával, mind az államiban a közigazgatás, közszolgálat működtetésével, mind a szociális háló részét képező közmunka terén. Az egyén döntése és felelőssége pedig, hogy él-e ezekkel.

Látszólag ilyesmiket hangoztatta a szocialista-liberális, és most a Fidesz-KDNP kormány is. Azonban az is látszik, hogy nem gondolták komolyan. A szocialisták közmunkaprogramja teljes mértékben a látszattevékenységre épült, és nulla eredménnyel került sok pénzbe, mellette a pazarló segélyezés is működött, párhuzamosan. A Fideszé pedig még pénzbe sem kerül, mert csak papíron létezik, itt-ott, szigetszerűen, leginkább a „neve legyen a gyereknek” elv alapján működik. Pont arra jó, hogy a kormány közeli újságokban bemutathassák, és azt sugallják: minden tökéletes. A második Orbán kormány idején állt elő az a helyzet, hogy se munka, se segély, se közmunka – illetve, ha valakinek ezek bármelyikéből jut is, olyan kevés pénzt kap érte, hogy a megélhetés szempontjából nyugodtan lehet semminek nevezni.

Az pedig, hogy valóban, országosan, rendszer szemléletben, hosszú távra készítsenek közmunkaprogramot, még egyik kormánynak sem sikerült. A Jobbikban mi ezt próbáltuk felépíteni, ezt a rendszert tartalmazza a mellékelt tanulmány, és ezt fogjuk majd egyszer megvalósítani, az aktuális adottságokhoz igazítva.

És, igen, persze, lehet kérdezni, hogy honnan lesz rá pénz, és mi most mit kezdenénk ilyen gazdasági környezetben? Természetesen, erre is van válasz, még a jelenlegi, elképesztően hibás gazdaságpolitika mentén is. Jól meg kell gondolni például, hogy a társadalom, gazdaság jelenlegi helyzetében biztosan sportstadionokra van-e szükség, több tízmilliárdért, melyből elenyésző rész kerül például közmunkásokhoz majd. Számos olyan költségvetési kiadási tétel van, ami egyébként támogatható és szükséges, de nem ilyen helyzetben. Mert az ország lakosságának többsége számára már nem a jólét van veszélyben, hanem a lét. Tehát, az induláshoz szükséges finanszírozási forrás most is előteremthető lenne, ha akarná a kormány. A cél pedig már középtávon az, hogy országos szinten önfenntartó legyen a közmunka rendszere.

Fő szabály szerint azt tudomásul kell venni, hogy az állam, akár mekkora a csődveszély, a hiány, akármit kiabál az EU, az IMF, egyszerűen nem hagyhatja, akárcsak közvetve is, éhen halni az állampolgárait, mert se munka, se segély, se közmunka – itt természetesen azt is értem, hogy olyan mértékű bérről, közmunkabérről, segélyről kell beszélni, ami reálisan lehetővé teszi a megélhetést. 

A piaci munkahelyteremtés feltételeit, ha tetszik, ha nem, a kormányok biztosítják, vagy – leginkább – nem biztosítják. Ez az ő felelősségük, ezek azok a bizonyos korlátok, amikről fentebb szó volt.

Tehát, a szűkre szabott korlátok miatt kell a kompenzáció. Ami, bárki beláthatja, sokkal jobb, ha munka ellenében jár, mintha csak úgy. Azzal még soha, senki nem élt vissza, hogy több munkát akarjon felvenni, mint amennyi járna…

Bertha Szilvia

A program az alábbi csatolmányban található: