Híreink

Vona Gábor beszéde a krynicai gazdasági fórumon

2017-09-07 10:06
-A +A


Sok szeretettel köszöntök mindenkit, köszönöm a lehetőséget, hogy egy ilyen nagyszerű társaság egyik tagjaként egy ilyen fontos témában elmondhatom a véleményemet.

A címben csak két lehetséges jövőképet neveztünk meg: a kétsebességes Uniót vagy a két Európát. Hadd tegyek egy provokatív felvetést: hogyan jutottunk odáig, hogy egy egységes, erős és szolidáris EU-ról egyre kevesebb szó esik? Van-e valódi akarat egy-sebességes Európát, vagy ez csupán a sajtónak és a közvéleménynek szóló csillogó, de üres szavak?

A legelején le kell szögezni, hogy a kétsebességes EU nem egy jövőkép, hanem a múlt és a jelen. Ez a valóság, amiben élünk. A kérdés tehát nem az, hogy az egységes EU darabjaira eshet-e szét, hanem éppen fordítva, az, hogy a jelenleg gazdaságilag, társadalmilag és kulturálisan is széttördelt Európa lehet-e egységes?

2004-ben több kelet-európai állam csatlakozott az EU-hoz. Ez volt a közösség történetének legnagyobb méretű bővülése. Mindenhol tűzijátékok kísérték a történelmi pillanatot; az egykori szocialista blokk társadalmainak szívében pedig ott volt a remény. Remény a szabadságra és a jólétre.

Azóta eltelt 13 év. A tűzijátékok abbamaradtak. A remény odaveszett. Ma Kelet-Közép-Európában az emberek számára az Európai Unió egyáltalán nem egy boldog történelmi beteljesülés, hanem egy elveszett illúzió. Egy hely, ahol jobb híján élnek. Tudom, hogy ezek kemény szavak, de egyáltalán túlzóak. A kutatások mind azt igazolják, hogy az Unióba vetett bizalom a csatlakozás után drámai módon csökkent a régióban. A volt szocialista országok gazdasága nem tudott bekapcsolódni érdemben az európai gazdaságba. A szabad verseny és a közös piac a nemzetgazdaságok leépülését hozta. A GDP nem egyszer szép számai mögött borús a valóság.

Miközben elárasztanak minket a nyugat-európai ipar termékei, nagyon kevés kelet-közép-európai vállalat képes a nyugati piacra belépni. Duális gazdaságok jöttek létre, amelyben két külön világ létezik. Vannak a versenyképes, exportképes és tőkeerős multinacionális cégek, és vannak a versenyképtelen, exportképtelen és tőkeszegény hazai vállalkozások, akik közül csak keveseknek sikerül bekapcsolódni a globális vagy akár a kontinentális gazdaság vérkeringésébe.

De az emberek számára a legkomolyabb csalódást a bérek okozták. Amint látjuk, a közös piac révén az árak terén megvalósult egyfajta kiegyenlítődés. Ha egy lengyel, egy magyar, egy francia és egy német ugyanazokat a termékeket vásárolja meg egy szupermarketben, akkor a kasszánál többé-kevésbé ugyanazt az összeget fogják kifizetni. Amikor a hónap végén megkapják a fizetésüket, akkor viszont a keleti régióban háromszor, négyszer kevesebb fizetés jár ugyanazért a munkáért. Ha a vásárlóerő-paritást tekintjük, a helyzet akkor sem jobb. A csatlakozás óta eltelt 13 évben az átlagbérek közötti szakadék nem csökkent a nyugati átlagbérekhez képest, sőt nem egy tagállamban még nőtt is. Az emberek azt érzik, hogy az árunió megvalósult, de a bérunió nem. Mi ez, ha nem maga a kétsebességes Európa?

Ezért van az, hogy Lengyelországból, Magyarországból, Észtországból, Szlovákiából és a többi keleti tagállamból milliók – jobbára fiatalok – kelnek útra. Ez számukra nem a személyek és a munkaerő áramlásának szabadsága, hanem egy szociális kényszer. Ez nekik nem kalandvágy, hanem egzisztenciális menekültté válás. Nem tudnak a szülőföldjükön boldogulni. Ha ezt a folyamatot nem tudjuk megállítani, már pedig jelenleg úgy tűnik, hogy nem sikerül, akkor a régiónkban megoldhatatlan demográfiai, társadalombiztosítási, munkaerőpiaci és családi tragédia elé nézünk.

Tudom, hogy ez egy nagyon komplex gazdasági kérdés, tudom, hogy a problémának számtalan összetevője van, azzal is tisztában vagyok, hogy az Európa két fele között meglévő gazdasági különbségeknek történelmi okai vannak, amit nem lehet egyik napról a másikra megoldani, de végre fel kell tennünk a kellemetlen és nehéz kérdéseket, és azokra válaszokat kell találnunk.
Nem is az önmagában a szörnyű, hogy ilyen nagyok a bérkülönbségek, hanem az a döbbenetes, hogy a helyzet semmivel sem jobb, mint a 13 évvel ezelőtt. A kohéziós politika hatástalan maradt, ami azt jelenti, hogy van egy rendszerhiba az Unió működésében, amiről nem esik szó. Ez a rendszerhiba okozza a legnagyobb megosztottságot az Unióban. Nem az az igazi választóvonal, hogy nyugaton támogatják a migrációt, keleten pedig, Magyarországhoz hasonlóan, elutasítják. Bár ez egy óriási kihívás mindenhol, de ahogy mondtam, az egységes Európa számára nem ez a fő probléma, hanem a társadalmi-gazdasági különbség. Ennek az alapvető problémának a megoldásához valódi és eredményes kohéziós politikára van szükség.

Felmerülhet esetleg a jelenlévőkben a jogos kérdés, hogy ugyan, mit tehet többet a nyugat azon kívül, hogy nettó befizetőként eurómilliárdokkal támogatja a nettó kedvezményezett keleti tagállamok felzárkózását? Ez a kérdés azonban csak első hallásra jogos. Ezek az eurómilliárdok ugyanis nagyobbrészt visszavándorolnak a nyugati államokba, az ő nemzetgazdaságaikat fűtik. És ezt nem én mondom, hanem az Európai Bizottság német tagja, Günther Oettinger biztos úr mondta. Ő egy interjúban elismerte, hogy a németek által befizetett és a keleti tagállamokba, Lengyelországba, Magyarországra érkező pénz visszakerül a német gazdaságba, hiszen a nyertes pályázatokon gyakran ottani német cégek kapnak megbízásokat, a megvalósulás során pedig német termékeket vásárolnak. A biztos kimondta azt a döbbenetes mondatot, ami rámutat az Unió rendszerhibájára. Azt mondta, hogy gazdasági értelemben Németország nem is nettó befizető, hanem nettó kedvezményezett. Ha ez a mondat igaz, márpedig kénytelenek vagyunk hinni neki, akkor megértjük, miért nem teljesültek a reményeink, miért ragad bele a közösség egyre inkább a kétsebességes működés mocsarába.

Ezzel az életbevágóan fontos problémával kapcsolatban indult el egy nagyon fontos európai polgári kezdeményezés idén Bérunió címen. Nyolc kelet-közép-európai országból fogtak össze civil szervezetek, pártok, szakszervezetek, hogy az Unió reformját elindítsák és a gazdasági szakadékot áthidalják azzal, hogy ugyanazért a munkáért az EU-n belül mindenütt ugyanolyan fizetést biztosítanak. Mindannyian tudjuk, hogy ez nem megy egyik napról a másikra, hogy ez egy folyamat, de végre el kellene már indulnia. Azt is tudjuk, hogy a béreket a gazdasági teljesítménynek kell meghatároznia és nem Brüsszelnek, de akkor teremtsünk már végre egy olyan uniós gazdaságpolitikát és kohéziós politikát, ahol a keleti régiónak reménye lehet a felzárkózásra. Szüntessük meg azt a rendszerhibát, amitől az Unióban egyre inkább mélyül a kétsebességes probléma!

Ennek a megoldásához három fél közös akaratára és munkájára van szükség. Szükség van egyrészt a brüsszeli vezetés józanságára, valamint valódi elköteleződésére az egységes EU mellett. Másrészt szükség van a nyugati tagállamok belátására, hogy ez nekik is érdekük, ha meg akarnak szabadulni a kelet-európai munkaerő dömpingjétől. Végül szükség van a keleti tagállamok szemléletváltására is: a korrupció felszámolására, az uniós felzárkóztatási források felhasználásának hatékonyabbá tételére, a gyakorlati megoldásokra koncentráló politikára a meddő ideológiai harcok helyett.

A kérdésre tehát a válaszom: vagy bérunió lesz és egységes Európa, vagy Európa egy ideig még kétsebességes marad, azután pedig szétesik.

Ajánlott cikkek

Az észt EU-elnökséghez kapcsolódó, Tallinnban megtartott tagállami bizottsági találkozón ismét kiálltunk hazánk érdekeiért.
A Jobbik szerint a Fidesz négy fő bűnt követett el a nyugdíjasokkal szemben.

Eseménynaptár

h
k
sze
cs
p
szo
v
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
25
26
27
28
29
30
 
2017 szeptember